Rólunk

A mi történetünk kezdete
"Boldog az az ember..., akinek szíve zarándokútra készül."
(Zsolt 84,6)
Volt egyszer, egy nyár, 2021 nyara, amikor két fiatal elindult egy zarándokúton, mit sem sejtve arról, hogy azon az úton nemcsak kilométereket, hanem egymáshoz vezető ösvényt is bejárnak majd.
Az ifjúsági gyalogos zarándoklat egyik napján egy egészen egyszerű kérdéssel kezdődött el közöttünk egy beszélgetés. Semmi különösnek nem tűnt, mégis valamiért egyik szó hozta a másikat, és mire észbe kaptunk, szinte az egész napot egymás társaságában töltöttük. Akkor még egyikünk sem tudhatta, hogy ez a néhány egyszerű mondat egy olyan történet első fejezete lesz, amelyet talán már akkor is egyengetett valaki odafent.
A hét hátralévő részében aztán valami különös, csendes játék kezdődött közöttünk. Nem kellett hozzá sok szó. Elég volt egy-egy pillantás a tömegben, egy lopva elkapott tekintet, egy apró mosoly, amelyet talán csak mi ketten értettünk. Szépen, szolidan kerestük egymást a többiek között. A zarándoklat napjai azonban gyorsan teltek, és azon a héten már nem adatott több alkalom arra, hogy igazán beszélgessünk.
Aztán elérkezett a szombat, és megérkeztünk Máriapócsra.
Mindketten ugyanazzal a különös érzéssel álltunk ott az Istenszülő előtt. A sok ima, az út fáradtsága és a mögöttünk hagyott napok után mindketten egyetlen dolgot kértünk: ha valóban egymásnak rendeltettünk, akkor kapjunk egy jelet. Valami apró bizonyosságot, amely megmutatja, merre kell továbbindulnunk. Talán külön-külön mondtuk el ugyanazt a kérést, mégis ugyanoda szállt volna fel mindkettőnk imája.
Vasárnap együtt éltük meg a Nagybúcsú gyönyörű és felemelő pillanatait. Körülöttünk emberek sokasága imádkozott, énekelt és adta háláját, mi pedig talán egy kicsit másképpen figyeltük egymást, mint korábban. Amikor pedig a zarándoklatot lezárta az ünnepi Liturgia és eljött a hazautazás ideje, mindketten kissé szomorúan indultunk haza. Mintha valami szépnek éppen csak elkezdődött volna a története, mégis úgy tűnt, hogy most véget ér.
De a történetünknek nem ott volt vége.
Másnap üzenet érkezett.
Az üzeneteket újabb üzenetek követték, majd levelek váltották egymást. Napról napra egyre többet tudtunk meg egymásról, és lassan az a bizonyos egyszerű beszélgetés egyre hosszabb történetté szövődött.
Így érkeztünk el a Kisasszony napi búcsúhoz, ahol végre sor került a zarándoklat utáni első közös sétánkra. Mintha az a nyári zarándoklat folytatódott volna tovább, csak ezúttal már nem egymás mellett elhaladó utak, hanem közös lépések vezettek bennünket. Ott, a Szűzanya oltalmában és kegyelmében újra találkozhattunk, és talán ekkor kezdtük igazán megérteni, hogy az a korábbi kérésünk nem maradt válasz nélkül.
Telefonszámot cseréltünk, és onnantól kezdve már nem csupán egy-egy véletlenül elkapott pillantás kötött össze bennünket. Szinte minden nap beszélgettünk. Egyre több gondolatot, örömet, történetet és apró hétköznapi pillanatot osztottunk meg egymással.
És azóta sem hagytuk abba.
Talán akkor, azon a nyáron, egy egyszerű kérdéssel kezdődött minden. Talán csak egy beszélgetés volt, egy mosoly, egy lopott pillantás. Mi mégis szeretjük úgy gondolni, hogy egy régi meséhez hasonlóan két ember útja éppen akkor és éppen ott keresztezte egymást, amikor annak eljött az ideje.
Mert vannak találkozások, amelyek elsőre egészen hétköznapinak tűnnek, mégis egy egész élet történetének első sorát rejtik magukban.
A miénk éppen egy zarándokúton kezdődött, de azóta már nem egyedül járunk az úton.